Ami persze már rég nem papír, hiszen a XXI. században élünk, inkább kártya formájú: AHV igazolás, ami állítólag a nyugdíjhoz? kell.

Állítólag. Mindegy, jött, eltettem.

Ezen a hétvégén meglátogattam Melindáékat, akikkel nagyon kellemes időt töltöttem el.
Bernben szombaton piacoztunk, művészellátóztunk, majd estefelé kirándultunk is.
Legnagyobb meglepetésemre a vacsora csirke volt. Ami fura, lévén Melinda vegetáriánus, ám a gyerekek miatt egy héten egyszer főznek valami húsosat. Persze Melinda nem eszik belőle. Viszont a salátáik nagyon finomak. Ezer féle salátát ismer, én meg nagyjából leragadtam a fejes és a jég kettősnél. Ha nagyon összeszedem magam, akkor eszembe jut még a rukkola, meg a madárbegy saláta is amit bele lehet tenni egy ilyen kompozícióba, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a piacon egy 20 méter hosszú pulton árulják a különböző leveleket. Egy kecskét ez nyilván felvillanyozott volna. Engem is, ha hazai hentespult lett volna, de sajna nem az volt.
De a tésztához frissen készített pesztónak sincs párja. 
A délutáni, erdei gyerekfárasztó túra pedig Attila gombászszenvedélye miatt igazán vidámra sikeredett. Vicces egy 5 évestől hallgatni ahogy kioktatja az anyukáját, hogy melyik gombának mi a magyar neve, mert az anyukája nem jól fordítja németből. És leszüreteltük a málna maradékát az erdőben (ez látható a képen: Melinda, Attila és Félix). És a mesegomba! Amire Attila azt mondta, hogy én nem győztem, mert nem ehető gombát találtam, és az győz aki ehetőt talál. Ő persze talált. Valami vargányaszerűt.
Megismertem a madársóska nevű növényt, ami a lóherére hasonlít (másik neve szerecsenhere-nem túl bizalomgerjesztő), és a gyerekek szó szerint lelegelték. Gondoltam magamban -Így könnyű! - kihajtja a rétre a kölköket, nem is kell nekik vacsit adni.
A gyerekfárasztó túra nagyon jól sikerült, mert én már 9 körül ásítoztam. Azt hiszem kimerültem. De megint felébredtem hajnal 3kor. De erről majd máskor.

Kérdezhetném, de inkább ez nekem Bern:

(kicsit Vasemberes)

(ami csak öt nap volt).

Idejöttek meglátogatni. Gyermekeim és Anyukám meg a Nagynéném.
Kihasználva az otthoni iskolai őszi szünidőt, 5 napra kijöttek hozzám. Kicsit ismerkedni a környékkel, orvosolni az elviselhetetlent és szórakozni.

Pénteken reggel érkeztek Zürichbe a reptérre, ahová természetesen kimentem eléjük. Vonattal mentünk haza. Kicsit bénáztam az utolsó átszállásnál, de azért megérkeztünk. Utána sajna be kellett mennem dolgozni, de hamar eltelt a délután és különben is elém jöttek.

Szombaton Aarauban voltunk városnézőben. Igazándiból a bolhapiacra fájt a fogunk, de sajna a reggeli eső és a ruhabolt kiárusítás miatt kibérelt, fedett piactér sem hozott sok örömet. A belváros viszont gyönyörű. Csodaszép kis ékszerdoboz. Ettünk, ittunk, jól mulattunk. Megnéztünk egy dadaista kiállítást: Sophie Taeuber-Arp kiállítását az Aargauer Kunsthausban. Iszonyatosan hosszú volt, rengeteg terem, nagyon sok kiállítási tárggyal (nem csak képek, de szőttesek, ruhák, bábok, tervek...). A gyerekek azonban nagyon jól érezték magukat. Kaptak egy kis múzeumpedagógiai füzetet meg ceruzát és végig lekötötte őket a keresgélés meg a rajzolás. A kiállítás amúgy pazar, mindenkinek ajánlom.

Vasárnap Anyukámék Zürichbe mentek, a gyerekek és én pedig megcsináltuk a korábban már ismertetett tavacskás túrát a hegyekbe. nagyon élveztem, hogy hármasban voltunk (sajnos hármasban, nem négyesben). Imádom a gyermekeimet. Jó velük az élet (csak ne kiabálnának annyit).
Este madárlátta süti. Anyáék Zürchből hoztak kis édességet amit Marci, aki legelőször kapta be a falatját, ott helyben majdnem ki is köpött, és közben azt kiabálta, hogy "Savanyú". Nem savanyú volt. Hanem pálinkás. Nem kicsit, nagyon. :) Még szerencse, hogy volt egy másik csokisnarancsospiskotás. 

Hétfőn megint munka, de ebédelni hazajöttem. Azért van előnye ennek a lassabb életmódnak is. Délután bementek megnézni az iskolát, csak úgy barátkozásból. És persze a játszótér! A hintázást nem lehet megunni.

Kedd hasonló.

Szerdán délben hazamentem, gyors ebéd és már indulunk is a reptérre. Busz, vonat, másik vonat, drogkereső kutyák a vonaton. Izgalmak.
A reptéren nem könnyű eligazodni két, 6 felé rohangáló gyerekkel. Mire megtaláltuk a chek in kaput, már majdnem menniük is kellett. Még egy kis ölelgetés, puszik, aztán be a kapun. Kisfiam nagyon okosan látja a világot: "Otthon te hiányoztál, itt meg Anya hiányzik. Nem jó ez sehogy!"
Hát nem.

Novemberben hazamegyek látogatóba!

... és nem hagytak maguk után, csak csendet és szomorúságot.

Mire ezt írom, már rég leszálltak otthon, illetve Bécsben.

Ma megérkeztek a gyerekek Anyukámékkal látogatóba. Már nagyon vártam őket, szörnyen hiányoztak. 
Nagyon élvezték a repülő utat, meg a vonatozást, meg a sok építkezést, nagy darukkal, meg vannak tehenek...
én pedig roppant boldog vagyok, hogy megint érezhetem, szagolgathatom, babusgathatom őket (a gyerekeket, nem Anyukámékat).

Üröm: Sajnos Gabi összetörte az autót a repülőtérről hazafelé menet. Szerencsére csak az autót és neki magának semmi baja sem lett. Ez a lényeg, hogy ő egyben van. Szörnyű érzés, hogy ilyen messziről teljesen tehetetlen az ember, ha otthon történik valami.

Mától 5 évre, hivatalosan is külföldi vagyok! Megkaptam ugyanis az Ausländerausweist , vagy B típusú tartózkodási engedélyt.
És mindez csak 66 CHF-be került. Meg egy igazolványképbe és csomó kedves mosolyba, és papírmunkába.

(és ma láttam egy szép nőt/lányt aki svájci)

Mindent egybevetve nagy bátorság kell külföldön munkát vállalni (és most nem azt értem ezalatt, hogy magyar brigádban téglát rakunk Középnémetországban). Egyedül egy idegen országban, idegen emberek között, más munkamorál, Svájcban mondjuk jelentősen más bürokratikus körülmények (értsd ez alatt TB, tartózkodási engedély, jogsi átváltás). És az sem baj ha az elején már jól beszéli az ember a nyelvet, vagy olyan jó barátja van, mint nekem, aki segít a kusza német szövegekben eligazodni.

Aztán, ahogy információt gyűjt az ember, kiderül ám, hogy nagyon sok mindenki "éppen" kint él. Bécsi barátaink kutatói ösztöndíjjal, egyik legjobb barátom nővére Kata, már évek óta, hallgatók az AMIból, volt kolléga rokonai, ügyfél lánya,...
Katától rengeteg segítséget kaptunk. Nagyokat és kicsiket egyaránt. Pl., hogy hol érdemes költözésre-tömött kocsival a határon átmenni, hogy ne szedjenek ki a sorból és ne legyen teljes körű vizsgálat.

Én azt hiszem nagyon bátor voltam addig, amíg csak küldözgetni kellett az önéletrajzokat. Nagyjából tét nélkül, az elmúlt 2 éveben legalább 50 külföldi állásra adtam be pályázatot Ausztriától Ausztrálián át, Quatartól Kanadáig. Gépi/ipari könyvkötőtől egészen az Állományvédelmi osztályvezetőig. Lévén az angolt jobban beszélem mint a németet, sok pályázatom volt Angliába, sajnos sikertelenül. A mai napig nem tudom megmondani miért... ...talán mert itthonról pályáztam.
A bátorságom azonban rögtön elszállt amikor visszajelzés érkezett (Linz, Egyiptom, Mattersburg, Svájc). De aztán összeszedtem magam. És lám bejött. Volt értelme. Még sokat kell tanulnom, sokat kell dolgoznom azért, hogy boldoguljunk itt, nem véletlen a többesszám, de igyekszem.

Aki belevágna, annak a következőket tudom tanácsolni:
1. Légy a legjobb a szakmádban (de legalább is törekedj rá), 
2. Beszélj nyelvet. Ennél csupán a szakmai elhivatottság a fontosabb.
3. Ne add fel 50, 100 elutasított pályázat után se! (én 2008 óta kerestem külföldön munkát, több-kevesebb lelkesedéssel)
4. Próbálj meg az EUban találni, egyszerűsíti a helyzetet.
5. Nem árt a biztos családi háttér.
6. Legyen pénzed, vagy valaki aki kölcsön tud adni. Jó, ha az első 2 havi költséged megvan, még akkor is, ha úgy mész ki, hogy van állásod és lesz fizetésed!
7. És ha egyedül mész és nem családdal, akkor szeress egyedül lenni! Itt Svájcban pl. nagyon lehet egyedül lenni, senki nem zavar meg benne.
8. Igyekezz jó Főnököt kifogni!

Számomra egy fontos dolog volt: szakmában maradni! Ez persze igen tág, lévén sok szakmám van, vagy legalább is szerteágazó, de sosem volt célom téglát rakni, banánt szedni, poggyászt rakodni. A blog címe sem véletlen "Folytassuk tovább...". Én nem másba fogni, vagy újrakezdeni jöttem ide. Folytatni azt amit elkezdtem nagyjából 15 éve. Rengeteg időt és energiát tettem magamba ahhoz, hogy ezt eldobjam, vagy feladjam. Dolgozni jöttem ide, végezni azt amihez értek, amiben jó vagyok. Szerencsém is van. Nem is kicsi. De ezért a szerencséért éveket harcoltam, éveket küzdöttem végig és buktam bele sok mindenbe.

Most úgy érzem megérte.

(és a munkáról még nem is írtam, pedig talán azzal kellett volna kezdenem)

Hazaérve nagyon fel voltunk dobva. Egy új és izgalmas lehetőség lebegett a szemünk előtt. Az enyém előtt mindenképp, Gabi inkább a parával volt elfoglalva.

A szerződésre sem kellett sokat várni, szépen megjött az is.
Csakhogy nem határozott időre, hanem határozatlanra. Pedig nem erről volt szó. Hanem "csak" egy projektmunkáról. Azért ez már biztató.
Aláírtam, visszaküldtem.

Kezdődött a lakáskeresés. Azt tudtuk, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire azt nem.
Úgy okoskodtunk, hogy ha tényleg csak projekt, akkor elég lenne nekem egy kicsi lakás és ha átfordul egy évnél hosszabb távú munkába, akkor majd a családnak egy nagyobb. Ezzel lehetne spórolni. Igen ám, de itt nem költözhetsz akármikor - azt szeretik ha április 1-én és október 1-én költöznek az emberek (Aargau kanton). És fél év múlva nem kapok nagyobbat a családnak. Szóval a kezdeti kislakás kutatás után elkezdtünk nagyobbakat keresni. Ugyan bukó a bérlésen, de nem bukó a kaución!
Ahogy olvasgattuk elég reménytelen otthonról, Magyarországról lakást találni, mert legyél itt, legyen tartózkodási engedélyed, legyen munkaszerződésed és legyen betegbiztosításod és akkor szeretnek. Persze egyik sincs meg a másik nélkül. 

A Főnökök itt is teljes mértékig segítőkészek voltak. Amit mi kinéztünk neten, ők elmentek megnézték személyesen, leírták a véleményüket... ...volt olyan lakás amire azt mondta, hogy zajos. A főnökék konkrétan a vasútállomáson laknak. Nem tudom mi lehetett ott annál a lakásnál, ha rosszabb egy vasútállomásnál. 

Végül is 20-25 beadott és elutasított jelentkezés után, Főnöki kezességvállalással!!! sikerült egy lakást bérelni a faluban, nem messze a munkahelytől. 

És most jön a pénz. Pénz, pénz, pénz.

3 havi kaució,+ fél havi lakbér mert hónap közepén vettük ki, 1,5 havi élet kint nekem, 1,5 havi élet otthon a családnak. Ez nagyjából a megugorhatatlan kategória.
A három havi kauciót átvállalta a Főnököm. A maradéknál kerülnek ismét képbe a család és a barátok. Bálint és Nóri segítettek, akiknek volt annyi tőkéje, hogy megfinanszírozzák ezt a 1,5 hónapot. Ezúton is köszönöm neki. Nem lehetek elég hálás. A családi segítség pedig elengedhetetlen egy ilyen, családosként azt gondolom, hogy merész lépésnél.