Ez egy jó kérdés!

Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy Karácsonykor már Svájcban szitálom a pigmentet, hogy kellően kicsi darabkáival retusáljak, akkor valószínűleg körberöhögöm.
Illetve csak szomorúan rázom a fejem.

Szóval a hosszas jelentkezési procedúra után szeptember végén kezdődött életünk új szakasza, amikor is Svájcban restaurátor lettem.

Ősnyomtatványok restaurálása a fő cél és üres időben pedig egyéb nyalánkságok.
Akik ismernek tudják, hogy mennyire érdekel a nyomdászat, így aztán könnyű elképzelni, hogy micsoda öröm a világ első, nyomtatott könyveit restaurálni.
Nem mellesleg szuper munkahelyen, profi kollégákkal, jó hangulatban.

A jó hangulatot néha beárnyékolja, ha Pál Utcai Fiúk akusztikus koncertet hallgatok munka közben, ami igen-igen le tudja törni az ember kedvét. Olyankor "rossz" hangulatom támad: azt hiszem ezt hívják honvágynak (vagy nagyon közel van hozzá).

Vissza kicsit a pigmentekhez, Amikor először mondták, hogy pigmentekkel retusáljuk a kész termékeinket, akkor kicsit megijedtem, Az én színekre vaksi szemeimmel nehéz feladatnak tűnt. De azért belejöttem.

Minden mozgásnak, kitörési kísérletnek gátja a gyerek. 
Ha 20 éves lennék, semmi sem akadályozna meg abban, hogy egy szál hátizsákkal és egy vagon pénzzel kimenjek Londonba, hogy "valamit majd csak találok".
De 30 fölött, Feleséggel, két gyerekkel már jobban meggondolja az ember.

Az iskolai beiratás flottul ment. Bementem, mondtam, hogy van egy fiam, elsős, szeretném ha ide járna. Azt mondták rendben, írjam alá itt meg itt, és adtak egy vagon papírt olvasni és hogy nagyon várják. Egy kérdés még volt, beszél e németül? Mondtam, hogy volt német órája otthon, de szerintem nem bízzuk el magunkat. Rendben, majd kap külön órát!
Illetve még annyi, hogy van e tesója, mert akkor megnézik gyorsan mikor veszik fel az oviba. Persze csak jövőre. :( Itthon már 2 éves kora óta ugyan közösségben volt, de itt csak 4től kezdődik az ovi. Úgyhogy most Anyukája vérét szívja napszám. 

Akivel beszéltünk előtte, mindenki azt mondta, hogy a gyerekekkel semmi baj sem lesz. Fél év, és tökéletesen beszélnek németül.
Na ebben nem hiszek! Ez itt nem Németország! Itt nem beszélnek németül!
Hiába gagyogunk németül mindketten szülök, itt nem tudunk a gyereknek segíteni, amikor hazajön és megkédezi, hogy mi a nei? Én meg megpróbálom kitalálni, hogy vajon melyik dialektusban mondhatták. És amikor rájövök, hogy az bizony NEIN, akkor közli velem a gyerek, hogy NEI.
Vagy zwo (zwei) esetleg cá (zehn) a nüccenünunnüccig-ről már nem is beszélve.

A múlt héten olyan féltés roham tört ránk, amiből nem is nagyon tudtunk kikeveredni. Kapkodtunk fűhöz-fához, hogy mit tehetnénk, mit csináljunk, kitől kérjünk segítséget.
A játszótéren voltunk és láttuk a gyermekünket (vér a vérünkből, hús a húsunkból, szemünk fénye, életünk értelme) tökéletesen egyedül egy gyereksereg közepén.
Iszonyatos volt. Még most is beleborzongok.
Na ezt senki sem mondta. És itt most nem a magyar németoktatás hiányosságait, az otthoni elmismásolást hibáztatom. Egyszerűen nem tud megszólalni, és ha még tudna is, egy szót sem értene abból a svájciból, amit itt a gyerekek beszélnek. Mert ők még nem törik a hóhdójcsot.
Szóval ott állt a gyerekünk, maga a megtestesült magány.
Megijedtünk. Telefonálgattunk. Tanárt kerestünk. Levelet írtunk az iskolának..

Persze megy minden a maga útján. Mire jól kiféltük magunkat, hogy a mi kisfiunk elveszett, nem talál senkit akivel jól el legyen, azért azt is látom, hogy napról napra (és itt most szó szerint kell érteni) többet tud. És azért barátkozni is szokott. Kapott szülinapi meghívót. A falusi farsangon találkozott egy osztálytársával és jól el voltak. Szóval láttuk közösségben is azért feltalálja magát.
De nincs kétségem afelől, hogy még nagyon sokáig magányos lesz.

A kisebbik (mint mindig, most is) kihasítja magának a világból a szeletet. Grüezi!, Ade!, Tenabig! És mit érdekli őt, hogy nem érti senki ha elkezd magyarul vartyogni nekik? Csak mondja, csak mondja.
Jár ám éneklős-táncos összejövésre (svájciul énekelnek).
És most már valami gyerektornára is.

Fontosak ezek a közös "menések". A gyerek nagyon várja, az Anyának meg jó, hogy kapcsolatokat épít.

Én meg majd megkeresem a helyi horgászferájnt! :)

Január 22-ig még maradt időm. Ez volt a kiszemelt cél, amikor is repülővel érkezik a Család.
Az a helyzet, hogy olcsóbb lett volna vonattal, de két kisgyerekkel nem egy leányálom a 10-11 órás vonatozás. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy pláne nem ez én két gyerekemmel.

Így maradt az repülő, ami Bécsből csaknem 1 óra 10 perc alatt röpítette őket ide. Én persze lekéstem Zürichben a csatlakozást a reptér felé, mert a harmincakárhányas vágányra érkeztem és volt kb. 3 percem átérni a 4-esre, ami, mondanom sem kell, hogy nem sikerült. 

De nem késtem, mert a csomagokkal elbíbelődtek, így nem kellett rám várni. Rendben megérkezett Feleség, Gyerek 1 és Gyerek 2. Leltár kész. Minden megvan, most már csak együtt kell itt boldogulni. Az élet szép. (Nekem)

A Feleségem egész úton (új)hazáig bőgőtt, nem volt valami felemelő... 

A vonaton a kalauznéni nem értette, hogy ha nekem HALBTAXABO-m van, akkor a Gabinak miért nincs, és miért vettem a nagyobbik gyereknek jegyet, ha itt lakunk, miért nincs Jung-Karte-ja? Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy kb. 10 perce élnek itt. Mindenesetre aranyos volt tőle, hogy felhívta a figyelmünket, hogy vegyük igénybe a kedvezményeket.

A gyerekek roppant élvezték a vonatot. Hazafelé az állomásról pedig már kezdtek emlékezni a falura is.

2 hét.
Ennyit adtunk a Marcinak az iskola elkezdése előtt. Épp most kezdődött a síszünet és így volt februárig 2 hete megszokni az új helyzetet. 
Szükség is volt rá. Az elmúlt 3,5 hónap különélése után kellett 1 hét amíg, mint család összerázódtunk. Sok türelem (ami bevallom nem az erős oldalam), és kedvesség, bátorítás... ilyesmi.
De aztán csak visszatért a rend az életünkbe: van Anya, van Apa, és van a két testvér. Így van jól.
Megkötöttük a betegbiztosítást rájuk is. Érdemes fogszabályzósat kötni a gyerekekre, mert itt nagyjából a horror-ár írja le a fogorvosi költségeket, így viszont beszállnak a fogszabályzásba is, amire szükségünk is lesz nemsokára. 

A második hét vége felé kezdett leesni Marcinak, hogy most már itt az ideje félni az iskolától.
Az első nap elmentünk vele, az első órát végigültük. Roppant kellemetlen volt. Szegény gyerek úgy ült ott, mint egy jégszobor. Csak néha pislogott ránk félve, hogy most "Mi van?", "Mit mondanak?". Hiába tanult németül a suliban, hiába próbáltunk Tesz-Vesz szótárból játékosan valamit beléeröltetni. Azért ez mélyvíz volt. 
A Tanárnéni nagyon aranyos volt. Bemutatkozott, megmutatta a helyét a gyereknek, volt ott egy plüssmaci, hogy segítsen neki beilleszkedni... igazán mindent elkövettek (azt mondta, 2 hét és minden megy majd, mint a karikacsapás).
A gyerekek is körbeálltak, mindenki felírta a nevét a táblára és elmondta, hogy mit szeret játszani. 
Szegény kisfiam pedig csak ült mint egy sülthal. A szívem majd meg szakadt érte.
Az óra után otthagytuk, én mentem melózni, Gabi haza Lujzával. Marcinak mondtam, hogy jövök délben érte.
Hát mire odaértem, ő már elindult hazafelé, épp az iskola sarkánál értem utol. Totál fel volt dobva, vidám volt, és ebédnél közölte, hogy őt nem kell kisérgetni, ő is egyedül szeretne menni iskolába, mint a többi gyerek.
Azóta is lelkes, van házi (lényegesen kevesebb, mint otthon), barátkozik, és egyedül jár suliba. És kapott világítós mellénykét is.

Lujza. 3,5 éves. Nincs ovi. Majd csak jövőre. Ez nagy érvágás, lévén 2 éves kora óta közösségben volt. Előbb bölcsiben majd oviban. Ergo a rengeteg energiáját az Anyukájára zúdítja.
Neki sikerült találni egy ELKI-SINGEN csoportot, ami ingyenes és a templom melletti közösségi teremben van, kicsiknek éneklős-táncolós csoportfoglalkozás. Sajnos egy héten csak egyszer. Ő menne minden nap. Feleségem túlesett a tűzkeresztségen, mert nem elég, hogy német dalocskák vannak, de még schwytzerdütsch-ül is éneklik őket. Szóval nem egyszerű, de kezdésnek megteszi. 

Az önkormányzatnál bejelentkeztünk. Persze elfelejtettem mondani Gabinak, hogy csináltassanak útlevélképet, mert szükség lesz rá. Így otthon csináltunk képet és a melóhelyen kinyomtattam őket. Hál istennek elfogadták, mert amúgy elég kritikusak az igazolványképekkel kapcsolatban. A Gabi HALBTAXABO-jához például nem fogadták el (igaz az Auslanderausweis-hoz jó volt), de az SBB-nél rendes fényképet kellett csináltatni. 

Ha valaki gyerekkel jön, akkor a 2 hét beszokás szerintem épp a minimum volt, ennél ha lehet inkább intézzen többet. Az iskola nagyon felkészült a külföldiek fogadására, már a második héttől kapta, nem csak a DAZ németórát a gyerek, ami a nem német anyanyelvűeknek jár (ha jól emlékszem, neki heti 3 alakalom), hanem azon felül, órarenden kívül, heti egy alkalommal egy plusz németórát is.
És a Feleségemnek is bele kellett szoknia. Hogy ne sírdogáljon, azért még magyarok maradtunk, még vannak barátaink, és nem felejtenek el bennünket, tudunk Skypeolni velük ha kell.
És ami a legfontosabb, hogy minden rendben van! Nem kell félni, a fizetés megérkezik, a számlákat befizettük, nincs para. (Még szokja, de majd elmúlik ez is)

Így költöztünk ide.

Most már minden rendben van.

2015. 01. 15. éjjel 11 óra

Indulunk! Pontosan, mint a svájci óra. A tervben az szerepel, hogy hárman váltva vezetünk, nagyjából 1000 km-t kell menni. Úgy számoltam, hogy 7:30-ra leszünk a határon (Au), és az pont a nyitás az ügyintézéshez.
Hála kedves barátaimnak 2 megállóval 7:15-re voltunk a határon, ami a sorbanállás szempontjából nagyon kedvező volt. Így ötödikként vámoltam aznap reggel.
Gyorsan ment.
Iratok nálam:
útlevél
Auslanderausweis
munkaszerződés
lakásszerződés
(biztos ami biztos elhoztam AHV igazolvány, és a betegbiztosítós kártyát)
és ami a legfontosabb
lista a dobozokról, rakományról.

Mindenre én sem készültem fel, mert nem töltöttem le előre az űrlapot, amit még ki kell tölteni, hogy mi költözünk, autót nem viszünk, ekkor és ekkor kaptam a tartózkodásit, és hogy ez csak egy fél fuvar. De a hölgy nagyon segítőkész volt, adta és töltöttem és kész is. 

Nézzük az autót! -mondta a hölgy és rögtön kabátot vett, majd irány ki, de nincs sehol a kocsi!

Amíg én bent serénykedtem ezek a jólelkű határőrök LEMÉRTÉK a kocsit, ott állt épp a mérlegen. Úgyhogy nagy mák, hogy otthon mérlegeltünk, mert nem jutottunk volna át a súlyfeleslegünkkel. Persze Petinek "rögtön" pisilnie kellett, én ügyetintéztem, úgyhogy sofőröstül benne voltunk a megengedett össztömegben.

Mivel a kollégák már foglalkoztak az autóval, a hölgy meg sem nézte mit viszünk, csupán a kocsi papírjait kérték el, de szerencsénkre volt egy másik magyar autó is épp ott, így állandóan összekevertek minket, nem nagyon tudták ki kivel van és intettek, hogy menjünk is mindjárt tovább.

8:00 Így jutottunk át a határon. Hivatalosan, minden zökkenő nélkül.

Most már én vezettem, még vagy 200 km volt hátra. Még gyors telefon a segítségeknek, hogy 10-re (ha az autópálya is úgy akarja) ott vagyunk.

9:57 Parkolás a ház előtt. Ismét mint a svájci óra. Egyébként megkérdeztem és ők nem ismerik ezt a kifejezést. A német kollégák pedig a Schweizer Zug-ot használják a pontosság fokmérőjeként.

A kipakolás, vásárlás, bútorösszeszerelés részleteivel most nem bajlódok, a lényeg, hogy ment minden.

Nem is olyan apró öröm ért minket azonban az IKEA-ban. Ahogy ott szerencsétlenkedtünk, hogy a lista alapján összeállítsuk a bevásárlókocsin a kupacot, egy magyar hölgy jött oda hozzánk és azt mondta, hogy van neki egy 15%-os engedmény kuponja, amit nekünk adna, mert hallotta, hogy magyarok vagyunk. Az állam leesett. Szerintem nem is tudtuk kellőképp megköszönni a megrökönyödéstől. Ezért itt most mégegyszer megteszem: KÖSZÖNÖM!

Hárman hamar összedobáltunk minden bútort, nagyjából a helyére húzkodtuk a dolgokat és a fiúk szombat este el is indultak vissza, hogy vasárnap hajnalban, valamikor fél öt környékén haza is érjenek.

2015. 01. 15. A NAP - este indulnia kell a teherautónak, hogy péntek reggel a határnyitásra ott legyünk.

És amíg az ember eljut odáig...

...Aki olvasta a karácsonyi bejegyzést, az tudja, hogy összepakoltunk a két ünnep között. Illetve megpróbáltunk. Mert nem ment minden zökkenőmentesen. Az idő kevés volt, és bár az elején jól haladtunk. a végére, ami persze már az "apróságokat" jelenti, elfogyott a lendület. Én visszajöttem 3-án, mert dolgozni azért kell, Gabi próbált még egy két dobozt megtölteni otthon. 

01. 12. Hétfő
Végül is abban állapodtunk meg, hogy hétfő este elindulok haza, és akkor így egy nappal több van még az összecsomagolásra. Nagy szerencse, hogy így döntöttünk, mert a végén a sok intézkedés közepette sem sikerült befejezni a dolgokat.

01.13. Kedd
Csomagolás, dobozolás, rohangálás. A telefont nem lehet ám úgy lemondani, hogy én 13-án bemegyek és azt mondom, hogy hónap végével nem szeretném már használni és megszüntetném. "Most, vagy soha!" elvet vall a T-Com. Csak ügyvédi pecsétes meghatalmazással lehet másvalakinek lemondani. De kell egy még a kocsira, a lakásra, a postára...

01. 14. Szerda 
Pakolás, intézkedés, dobozolás, káromkodás, nemleszünkkész-nemleszünkkész!
És este jött a feketeleves. Úgy történt ugyanis, hogy a barátaink akiknek kiadtuk volna a lakást, este hívtak, hogy szeretnének velünk személyesen beszélni. BUMM! Már tudtam, hogy baj van. Jöttek is hamar és mondták, hogy nem olvasták el az apróbetűset, és sikerült olyan szerződést kötniük, hogy ha most felmondnak (a szerződésben kikötött 1 hónapos felmondási határidővel), akkor fejenként 200000 Ft-ot kell fizetniük, mert augusztusig megfizettetik velük az albérletet, és nem is kereshetnek maguk helyett mást. Szóval nem tudnak jönni. :( Szomorú.
Ez, mondanom sem kell, hogy mekkora érvágás anyagilag...

01. 15. Csütörtök
10:00 Irány a teherautóért.
Az ám! Csakhogy nem nyílik az ajtaja. Tegnap letörték a zárat. 
Időbe belefér, elmenni lemondani az életbiztosítást, hogy valamivel kompenzáljuk a lakásdolgot.
11:45 Ismét a teherautóért, mert már biztosan megszerelték. Hát nem! Hátsó ajtó az már biztos nem lesz rajta, egy negyedóra és kész az oldalajtó!
12:45 Kész a teherautó, csak oldalajtó van. Sebaj! Sietősen, mert a pakolós fiúk fél egyre jöttek. És ott állnak a ház előtt, csak mi nem vagyunk ott. Tankolás tele.
14:30 A harmadik emeletről költöztünk (lift nincs). Bepakoltunk annyi dobozt, bútort, holmit amennyit csak tudtunk! Hely van még a kocsin, irány a mérlegelés, hogy hátha lehet még könyvet is pakolni. Össztömeg 3500 kg. A MÉH telepen voltak olyan kedvesek és lemérték az autót. 4340 kg. UHH! Az egy kicsit sok. Baj van. Túltoltuk Béláim! Közben a reggel már gyanús jobb első kerék leeresztett. Hazafelé gumiszervíz.
Közben telefonáltam Gabinak, hogy találja ki mit pakolunk vissza, mert 700 kg pluszban vagyunk.
15:15 Megnéztem a forgalmit. Láss csodát, az előre megkérdezett "Ebbe nyugodtan pakolhatsz 1400 kg-ot!" hekyett, csak 1170 kg rakható! Telefon a bérautós cégnek, hogy ez így nem jó, megmondtam mennyi kell, nem olyat adtak, adjanak másik autót. Találtak is olyat amibe 1480-at lehet pakolni, de az majdnem fele akkora. Kivettük a bútorokat (író- és dohányzóasztal), nyomdagép, apróságok. Közben hiába számoltunk nem akart sehogysem összeállni a dolog. És a fiúk sem voltak boldogok, hogy amit egyszer már lehoztak, azt most vihették vissza a harmadik emeletre.
16:30 Elindultunk a bérautós céghez, ahol a két autót egymás mellé állítva gyorsan átpakoltunk. De én teletankoltam a másikat, az új tankja pedig üres. Mondom, hogy akkor ugye kifizetik a tankolást. Nem ők! Majd leszívják és mire visszajövök megkapom a 80 l dízelt. Mondtam, hogy nem jövök vissza!!! Elköltözöm! De már kezdett eldurranni az agyam a kiesett 3 óra miatt, a lukas gumi miatt, az autócsere miatt, és még a szarakodás is... ...érezték. Kifizették.
17:00 Minden bepakolva a kisebbik teherautóba. Irány egy másik mérleg, mert a MÉH telep már nincs nyitva. Szerencsére, ha az embernek jó barátai vannak, akkor megoldják ezt a gondját is! Nekem jó barátaim vannak. Mérleg: 3460 kg, Igaz, hogy csak ketten ültünk benne, nem hárman, de az a plusz 100 kg aki még jön, még belefér. Sem íróasztalt, sem könyveket, sem egy csomó dobozt nem tudtunk berakni. Kell még egy kört jönni!

De előbb: Húzás mindenkinek haza pihenni, vár ránk a nagy út! Este 11-kor indulunk!

Dasz Laampi brönntö ní hintő!

Vonta össze a szemöldökét a minap engem megelőző kerékpáros kolléga.
Én meg rögtön tudtam, hogy miről beszél, hiszen hátul sosem éget. 

Sajnos nem lakodalom, hanem bontás. És nem házasság bontása, hanem az utca legszebb házának a bontása.

Én tudom, hogy betegesen vonzódom a romokhoz és mindig szerelembe tudok esni a legszánalomraméltóbb épületekkel, de ez van. Ez volt az utca legszebb háza. Talán azért, mert kicsit emlékeztetett a hazai vasúti szabványállomásokra. (kis honvágy lenne?)

De most majd egy szép 10? lakásos társasház épülhet a helyére. Így múlik el a világ dicsősége!

Eltelt.

És jött egy új.

Amit végig kell csinálni.

De legalább nem egyedül.

Januárban végre egyesül a család.

Ezért a Karácsonyt egy kicsit az idén feláldoztuk. Én már nem is emlékszem december 24-ére. A meghittséget remélem az idén majd bepótoljuk. A ládahegyek, doboztenger és szeméthalmok- egész eddigi életünk felszámolása, becsomagolása nem a legfrankóbb mulatság. Furcsa, hogy amihez pár éve még körmöm szakadtáig ragaszkodtam, az most hirtelen szemétté, értéktelen vacakká válik. A sok-sok felhalmozott "tudás", könyv, szakmai anyag, szeretett kis semmiségek most mind kolonccá, visszahúzó, visszatartó, hátráltató tényezőkké változtak át. Azután pedig ki-ki a maga érdeme szerint került dobozbamertvisszük, dobozbamertmarad, vagy kukába.

És már csak a visszaszámlálás van hátra a teherautó indulásáig.

Ez az év jól kezdődik! Holnap pedig már dolgozom. Kb. még egy hetet, utána költözünk!

Ma már voltam sétálni, hogy mozogjak kicsit és ezt találtam:

Boldog új évet mindenkinek!

Holnap indulok haza. Végre! 5 hét család nélkül. Már a gyerekek is nehezen viselik a dolgot.
De már nem sokáig! Karácsony után pakolunk. Az egész eddigi életünket megpróbáljuk összerendezni a kidobandó, raktárbavaló és a visszükmagunkkal kategóriák szerint.
Nem lesz könnyű. Már most félek tőle. Nem vagyok az a kidobós típus. A raktár viszont nem feneketlen. És mindent meg nem lehet kihozni, valamint nincs is rá szükségünk itt. (és még mindig nem bírom elereszteni Magyarországot)

Közeben elkezdtem megvásárolni egy-két dolgot: elsősorban székeket az étkezőbe, meg egyet a gyerekszobába.
Keresek kanapét. Kéne jó lámpa, szekrény. Túl sok minden...

Nagyon boldog Karácsonyt mindenkinek!

Baselban jártam ma. Illetve egyik külvárosában Riehenben, a Fonation Beyeler galériában/múzeumban/gyűjteményben. 
És rengeteg gyönyörű festményt láttam. Gustav Courbet kiállítás van ugyanis, még egészen január közepéig. Utána Gauguin lesz - szar ügy.
Visszatérve a ma látottakhoz: csodaszép, csodaszép, csodaszép. És persze néhol unalmas is, mert azért a tájképfestészetben az azonos témáról készült 4-5 kép egy olyan hozzánemértőnek mint én, kissé sok. Nyilván izgi, hogy hogyan kente fel ecsettel, késsel, villával, kanállal, enkezével a festéket, de én ehhez nem nagyon értek, így csak szemlélődtem. Meg kell hagyni, ha mást nem is, kutyát azt tudott festeni. Mert az őzei elég bénák. Az ikonikus képei viszont nem véletlenül lettek azzá, amik. 

És persze itt van a nagy "provocateur", a L'Origine du monde, az év pedig 1866, csak, hogy időben is el tudjuk helyezni. A képet a XIX. században hivatalos helyen nem is állították ki, csak kivételezettek láthatták, magángyűjteményben. Többek között báró Hatvany Ferenc gyűjteményét is gyarapította egy ideig:

Összességében gyönyörű kiállítás volt, és bár sokan voltak, mégis mindenkinek elég helye volt bámészkodni, levegős volt a hely. Levezetésnek még kifelé menet láttam egy pár Monet-t, van Gogh-ot és egy Rodin szobrot.

A másik kiállítás pedig Peter Doig kortárs angol festő, nagy méretű képeit mutatta be, de erről most hallgatok, hogy ne piszkítsak bele Courbet munkájába.

Hogy ti se maradjatok le róla, itt megnézhetitek a kurátor Ulf Küster vezetésével:
https://www.youtube.com/watch?v=Q0dJ8rucKBw

Addig is:
Viszontlátásra Courbet úr!