Minden mozgásnak, kitörési kísérletnek gátja a gyerek. 
Ha 20 éves lennék, semmi sem akadályozna meg abban, hogy egy szál hátizsákkal és egy vagon pénzzel kimenjek Londonba, hogy "valamit majd csak találok".
De 30 fölött, Feleséggel, két gyerekkel már jobban meggondolja az ember.

Az iskolai beiratás flottul ment. Bementem, mondtam, hogy van egy fiam, elsős, szeretném ha ide járna. Azt mondták rendben, írjam alá itt meg itt, és adtak egy vagon papírt olvasni és hogy nagyon várják. Egy kérdés még volt, beszél e németül? Mondtam, hogy volt német órája otthon, de szerintem nem bízzuk el magunkat. Rendben, majd kap külön órát!
Illetve még annyi, hogy van e tesója, mert akkor megnézik gyorsan mikor veszik fel az oviba. Persze csak jövőre. :( Itthon már 2 éves kora óta ugyan közösségben volt, de itt csak 4től kezdődik az ovi. Úgyhogy most Anyukája vérét szívja napszám. 

Akivel beszéltünk előtte, mindenki azt mondta, hogy a gyerekekkel semmi baj sem lesz. Fél év, és tökéletesen beszélnek németül.
Na ebben nem hiszek! Ez itt nem Németország! Itt nem beszélnek németül!
Hiába gagyogunk németül mindketten szülök, itt nem tudunk a gyereknek segíteni, amikor hazajön és megkédezi, hogy mi a nei? Én meg megpróbálom kitalálni, hogy vajon melyik dialektusban mondhatták. És amikor rájövök, hogy az bizony NEIN, akkor közli velem a gyerek, hogy NEI.
Vagy zwo (zwei) esetleg cá (zehn) a nüccenünunnüccig-ről már nem is beszélve.

A múlt héten olyan féltés roham tört ránk, amiből nem is nagyon tudtunk kikeveredni. Kapkodtunk fűhöz-fához, hogy mit tehetnénk, mit csináljunk, kitől kérjünk segítséget.
A játszótéren voltunk és láttuk a gyermekünket (vér a vérünkből, hús a húsunkból, szemünk fénye, életünk értelme) tökéletesen egyedül egy gyereksereg közepén.
Iszonyatos volt. Még most is beleborzongok.
Na ezt senki sem mondta. És itt most nem a magyar németoktatás hiányosságait, az otthoni elmismásolást hibáztatom. Egyszerűen nem tud megszólalni, és ha még tudna is, egy szót sem értene abból a svájciból, amit itt a gyerekek beszélnek. Mert ők még nem törik a hóhdójcsot.
Szóval ott állt a gyerekünk, maga a megtestesült magány.
Megijedtünk. Telefonálgattunk. Tanárt kerestünk. Levelet írtunk az iskolának..

Persze megy minden a maga útján. Mire jól kiféltük magunkat, hogy a mi kisfiunk elveszett, nem talál senkit akivel jól el legyen, azért azt is látom, hogy napról napra (és itt most szó szerint kell érteni) többet tud. És azért barátkozni is szokott. Kapott szülinapi meghívót. A falusi farsangon találkozott egy osztálytársával és jól el voltak. Szóval láttuk közösségben is azért feltalálja magát.
De nincs kétségem afelől, hogy még nagyon sokáig magányos lesz.

A kisebbik (mint mindig, most is) kihasítja magának a világból a szeletet. Grüezi!, Ade!, Tenabig! És mit érdekli őt, hogy nem érti senki ha elkezd magyarul vartyogni nekik? Csak mondja, csak mondja.
Jár ám éneklős-táncos összejövésre (svájciul énekelnek).
És most már valami gyerektornára is.

Fontosak ezek a közös "menések". A gyerek nagyon várja, az Anyának meg jó, hogy kapcsolatokat épít.

Én meg majd megkeresem a helyi horgászferájnt! :)