Január 22-ig még maradt időm. Ez volt a kiszemelt cél, amikor is repülővel érkezik a Család.
Az a helyzet, hogy olcsóbb lett volna vonattal, de két kisgyerekkel nem egy leányálom a 10-11 órás vonatozás. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy pláne nem ez én két gyerekemmel.

Így maradt az repülő, ami Bécsből csaknem 1 óra 10 perc alatt röpítette őket ide. Én persze lekéstem Zürichben a csatlakozást a reptér felé, mert a harmincakárhányas vágányra érkeztem és volt kb. 3 percem átérni a 4-esre, ami, mondanom sem kell, hogy nem sikerült. 

De nem késtem, mert a csomagokkal elbíbelődtek, így nem kellett rám várni. Rendben megérkezett Feleség, Gyerek 1 és Gyerek 2. Leltár kész. Minden megvan, most már csak együtt kell itt boldogulni. Az élet szép. (Nekem)

A Feleségem egész úton (új)hazáig bőgőtt, nem volt valami felemelő... 

A vonaton a kalauznéni nem értette, hogy ha nekem HALBTAXABO-m van, akkor a Gabinak miért nincs, és miért vettem a nagyobbik gyereknek jegyet, ha itt lakunk, miért nincs Jung-Karte-ja? Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy kb. 10 perce élnek itt. Mindenesetre aranyos volt tőle, hogy felhívta a figyelmünket, hogy vegyük igénybe a kedvezményeket.

A gyerekek roppant élvezték a vonatot. Hazafelé az állomásról pedig már kezdtek emlékezni a falura is.

2 hét.
Ennyit adtunk a Marcinak az iskola elkezdése előtt. Épp most kezdődött a síszünet és így volt februárig 2 hete megszokni az új helyzetet. 
Szükség is volt rá. Az elmúlt 3,5 hónap különélése után kellett 1 hét amíg, mint család összerázódtunk. Sok türelem (ami bevallom nem az erős oldalam), és kedvesség, bátorítás... ilyesmi.
De aztán csak visszatért a rend az életünkbe: van Anya, van Apa, és van a két testvér. Így van jól.
Megkötöttük a betegbiztosítást rájuk is. Érdemes fogszabályzósat kötni a gyerekekre, mert itt nagyjából a horror-ár írja le a fogorvosi költségeket, így viszont beszállnak a fogszabályzásba is, amire szükségünk is lesz nemsokára. 

A második hét vége felé kezdett leesni Marcinak, hogy most már itt az ideje félni az iskolától.
Az első nap elmentünk vele, az első órát végigültük. Roppant kellemetlen volt. Szegény gyerek úgy ült ott, mint egy jégszobor. Csak néha pislogott ránk félve, hogy most "Mi van?", "Mit mondanak?". Hiába tanult németül a suliban, hiába próbáltunk Tesz-Vesz szótárból játékosan valamit beléeröltetni. Azért ez mélyvíz volt. 
A Tanárnéni nagyon aranyos volt. Bemutatkozott, megmutatta a helyét a gyereknek, volt ott egy plüssmaci, hogy segítsen neki beilleszkedni... igazán mindent elkövettek (azt mondta, 2 hét és minden megy majd, mint a karikacsapás).
A gyerekek is körbeálltak, mindenki felírta a nevét a táblára és elmondta, hogy mit szeret játszani. 
Szegény kisfiam pedig csak ült mint egy sülthal. A szívem majd meg szakadt érte.
Az óra után otthagytuk, én mentem melózni, Gabi haza Lujzával. Marcinak mondtam, hogy jövök délben érte.
Hát mire odaértem, ő már elindult hazafelé, épp az iskola sarkánál értem utol. Totál fel volt dobva, vidám volt, és ebédnél közölte, hogy őt nem kell kisérgetni, ő is egyedül szeretne menni iskolába, mint a többi gyerek.
Azóta is lelkes, van házi (lényegesen kevesebb, mint otthon), barátkozik, és egyedül jár suliba. És kapott világítós mellénykét is.

Lujza. 3,5 éves. Nincs ovi. Majd csak jövőre. Ez nagy érvágás, lévén 2 éves kora óta közösségben volt. Előbb bölcsiben majd oviban. Ergo a rengeteg energiáját az Anyukájára zúdítja.
Neki sikerült találni egy ELKI-SINGEN csoportot, ami ingyenes és a templom melletti közösségi teremben van, kicsiknek éneklős-táncolós csoportfoglalkozás. Sajnos egy héten csak egyszer. Ő menne minden nap. Feleségem túlesett a tűzkeresztségen, mert nem elég, hogy német dalocskák vannak, de még schwytzerdütsch-ül is éneklik őket. Szóval nem egyszerű, de kezdésnek megteszi. 

Az önkormányzatnál bejelentkeztünk. Persze elfelejtettem mondani Gabinak, hogy csináltassanak útlevélképet, mert szükség lesz rá. Így otthon csináltunk képet és a melóhelyen kinyomtattam őket. Hál istennek elfogadták, mert amúgy elég kritikusak az igazolványképekkel kapcsolatban. A Gabi HALBTAXABO-jához például nem fogadták el (igaz az Auslanderausweis-hoz jó volt), de az SBB-nél rendes fényképet kellett csináltatni. 

Ha valaki gyerekkel jön, akkor a 2 hét beszokás szerintem épp a minimum volt, ennél ha lehet inkább intézzen többet. Az iskola nagyon felkészült a külföldiek fogadására, már a második héttől kapta, nem csak a DAZ németórát a gyerek, ami a nem német anyanyelvűeknek jár (ha jól emlékszem, neki heti 3 alakalom), hanem azon felül, órarenden kívül, heti egy alkalommal egy plusz németórát is.
És a Feleségemnek is bele kellett szoknia. Hogy ne sírdogáljon, azért még magyarok maradtunk, még vannak barátaink, és nem felejtenek el bennünket, tudunk Skypeolni velük ha kell.
És ami a legfontosabb, hogy minden rendben van! Nem kell félni, a fizetés megérkezik, a számlákat befizettük, nincs para. (Még szokja, de majd elmúlik ez is)

Így költöztünk ide.

Most már minden rendben van.